Egy unoka emléke, iratai- Utaim

Imádtam nagyapával kimenni a "riszálós " kerékpárral a fűzre.

Ahol gyakran lopták az érett gyümölcsöt, mely tolvajokat ő bősz

haraggal zavarta el. Szidva a felmenőit eme tolvaj népségnek.

Ó az a csodás fűz. Mint a Hortobágy kicsiben. A közepén gémeskút.

S mennyit láttuk ott a delelő gulyát , távolból hallva a harangzúgást, és a

töltés melletti piros dízel vízátemelő szivattyú nyugalmas pöfögésével kísérve.

Az a csend,a tücskök ciripelése, a madarak csicsergése, időnként egy két kolomp,

no meg az elmaradhatatlan bodri kutya ugatása.Azaz a puszta feeling.

S kint a fűzi kert, ahol kis faház várt bennünket, mely hűvösében ettük a tízórait , s

a délebédet.Kis kenyérkét, kolbászkát,hagymát, no meg a frissen

le hullott gyümölcsöket.A mézédes kis körtét, vagy a finom mélykék szilvát, vagy almát

éppen minek volt a szezonja. S kaszáltuk a magasra nőtt füvet,

amelyből a finomabbja ment a pipikéknek ment.Abban a nagy bőrtarisznyába, amelyben

a metszőolló a kulacs a zsineg a kés mellet még a finom gyümölcsöknek

is maradt egy kis hely.A rothadtabbak meg külön, vastag műanyagzsákba, mert az ment a

cefrébe. De utáltam a szagát,azt hogy a sok darázs mind lelkesen oda szállt.

Ráadásul ezek voltak a kerti wc-n amelyen nem szerettél ám időzni, mert olyan változatos

koncertet adó élőlények muzsikáltak benne, hogy mindig arra számítottál,

hogy valamelyik most fogja céltáblának nézni, az alsó fertályad vagy feneked.

Pedig olyan szép kis komposzt lett a tartalmából.

Meg aztán klimatizált is volt.Nyáron meleg, télen hideg.Télen legalább nem volt szaga..

Istenem azok a telek. Ahogy a vacogó reggel felkelt. S hallottad, hogy a távolból, nagyika

megrakja a sparhetot, mert indult a főzés.S ahogy lett tűz,

úgy lett meleg.Mire kimentem már a nyári konyhában is pattogott a

hangya szövetkezett öntötvas zöld mesterműve,

ontva magából a zsongítő hőt.Nagyapa pedig az indigókék kis

kötényében ülve kis gyantás háromlábú faszéken, kopácsolta,

a más kontároknak titulált mesteremberek által készült lábbeliket.

Az a sok kaptafa.Mindenféle lábra jutott egy legalább.S a palmatex édeskés illata

fűszerezte a kopácsolás zaját, ahogy megújulva kerültek ki a keze alól a kis cipőcskék.

S milyen érdekes, nagymama mondta, hogy neki soha nem csinált.Pedig milyen keze volt.

A mestermunka csizmája, igazi szépség volt. Nagyon ritkán láttam rajta.Na de a sokol rádió a

nagy zsebteleppel- majd fél kg.Mint a mai bluetooth hangfal, szólt.

Hol hírek, ment amikor bőszen szidta akiket kellet nagyapa, vagy magyar nóta szólt.

Közben fürgén járt a keze, mert az állatoknak enni kellett,a földeken meg várt a munka.

Ásás kapálás, palántaültetés, vagy éppen mint valami földön kívűli,

beöltözött, s nagy kék overallban, gumicsizmában, kék

sapkában nagy fémtartállyal a hátán-permetező-, szórta a több sor

szőlőre a kéket. Istenem az a szőlő.Az a mézédes nagy szemű, a kis apró szemű.

Volt mikor arra mentem, hogy a hatalmas présből csorgott a mézédes lé

a nagy zománcos lavórba darazsak legyek nagy örömére, akik boldog cukros

halállal tértek a másvilágra.S a közös morzsolások.

Amikor térdig jártunk a kukoricacsutkában, és a hatalmas góré ,csak úgy nyelte a magot.

A daráló jellegzetes hangja, ahogy morzsolta a csöves kukoricát.

Csodás elefántra hasonlító zöld szerkezet volt.

A tetején bedobtad a csövet a végén repült az üres csutka, a hasa alatt,

meg gyűlt az aranyszínű mag.Hogy szerették ezt a tyúkok.

Pi-pi-pipkém. Hallom ahogy becézve hívja őket. S a kakas

méltóságteljes kotyogással hívta oda tollas

háremhölgyeit.S utána csutkákról a maradék magot leszedtük többit meg óriási kosárba

rakva ment hátra a fáskamrába. Ugyanis télire kellett a tüzelő.

Pedig sem nagymama sem nagyapa sosem fázott és sosem volt melegük.

Bezzeg én..

Folytatása következik..